Heti kommentárunk 15/ Új egyensúly keresése a Közel-Keleten

Egy olyan időszakba lépünk a Közel-Keleten, amikor feszültség csökkent vagy viszonylag enyhült az államok között. Ennek a folyamatnak az egyik legfontosabb megnyilvánulása az, hogy Mohammed bin Zayed Al Nahyan sejk, az Egyesült Arab Emírségek koronahercege Törökországba látogatott és Recep Tayyip Erdoğan török köztársasági elnökkel találkozott. Törökország folytat tárgyalásokat Szaúd-Arábiával és Egyiptommal. Hasonlóképpen, az Egyesült Arab Emírségek hasonló folyamatot próbál indítani Iránnal. Vajon sikeres lesz-e ez a normalizálási törekvés?

Mohammed Bin Zaved, az Egyesült Arab Emírségek koronahercegének ankarai látogatása és Erdogan elnökkel való találkozása, számos megállapodás aláírása és a 10 milliárd dolláros befektetés bejelentése fontos mutató volt az új „egyensúly” keresésében a Közel-Keleten. Sorban idézzük a közel-keleti hatalmi egyensúly átalakulása szempontjából fontossággal bíró eseményeket: Mohammed bin Zayed Al Nahyan sejk, az Egyesült Arab Emírségek koronahercege Törökországba látogatott és Recep Tayyip Erdoğan török köztársasági elnökkel találkozott. E látogatás során több megállapodást írtak alá, és közölték, hogy 10 milliárd dollár értékű befektetést terveznek.

Az elmúlt hónapokban szinte minden regionális szereplő inkább párbeszédre és megbékélésre törekedett, mint konfliktusra. Az Egyesült Arab Emírségek nem csak Törökországgal, hanem Iránnal is hasonló törekvéseket fogalmaz meg. Hasonlóképpen, Törökország próbálja normalizálni kapcsolatait Szaúd-Arábiával, Egyiptommal és Izraellel.

Tehát mi történt hirtelen a régióban, hogy a szereplők önként fogadtak el új állásfoglalást?

Számos tényező kerül előtérbe ennek a helyzetnek a magyarázatára. Az első az USA regionális politikája a Biden-korszakban. Az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia már nem kap feltétel nélküli támogatást az Egyesült Államoktól. Valójában úgy tűnik, hogy az Afganisztánban kialakult helyzet, amerikai csapatkivonás a Közel-Keletről komolyan aggasztja ezeket az országokat. Ezért felül kellett vizsgálniuk kemény álláspontjukat olyan országokkal szemben, mint Törökország és Irán. A második az, hogy az Arab Tavasz és a népi mozgalmak elvesztették korábbi nyugalmukat. Az olyan országok uralkodói, mint az Öböl-menti országok és Egyiptom, egyelőre saját magukat nem érzik veszélyben. Ezért az általuk e népi mozgalmak patrónusának és példaképének tekintett Törökországot nem nevezik komoly fenyegetésnek, mint korábban. A harmadik tényező az, észrevették, hogy egyetlen ország sem nyerhet regionális konfliktusokban és proxyháborúkban, és komoly veszteség-veszteség spirálba kerül, ráadásul azt is, hogy a konfliktusok jelentős hatást gyakorolnak a gazdaságra.

Úgy látszik, hogy mindezek a tényezők arra késztették a régió országait, hogy ideiglenes normalizálásra törekedjenek. Még mindig túl korai tartós normalizálódásról beszélni a Közel-Keleten. Számos konfliktusterület maradt Szíriától és Jementől Líbiáig. A régió országainak pragmatikus jellege, az intézményi struktúrák gyengesége, az esetleges globális változások, különösen az USA cselekvési irányában való eltérés lehetősége pedig továbbra is bizonytalanságot okoz.