A török zenei kultúra

Ahmet Say zenei író Törökország Zenei Atlasza című könyve szerint és Zenei Szótára szerint, a kaval nevet viselő furulyához hasonló fúvóshangszernek sok fajtája van, azt általában falvakban használják, több nemzetnek ahhoz hasonló hangszerei vannak. Helyenként pásztorfurulyának is nevezik, amelyen szólóban vagy együttesben lehet játszani. Törökországban két fajtája van, az egyiknek neve Dilli, magyarul nyelves, és a Dilsiz, magyarul nyelv nélküli. Általában hétfokozatú. A kavalt olyan fákból készítik, mint szilva, sárgabarack, puszpáng, tölgy, gyertyán, nád vagy fémekből, például rizsből. Ahmet Say szerint a kaval még mindig érezteti magát az együttesben is. A hangterjedelme két és fél oktáv, és a hangja a hortlatma, magyarul az életre keltő hatást gyakorol.

Ahmet Say szerint a düdük, magyarul síp és a çifte kaval, magyarul kettős kaval nevet viselő hangszer az ősi civilizációk kora óta jelenik meg Anatóliában és olyan népi hangszer, amely két cső egymás mellé állításával hozott létre. A kettősöket sas szárnycsontból, nádból és diófából készítik. Átlagos mérete 17-35 centiméter között van. A demsiz çifte nevű hangszer kettős fuvoláján lehet játszani, a  demli çifte szerepe teljesen más az egyik fuvoláján szokásos módon lehet játszani, de a másik kísérői szerepet lát el.

A mey, fafúvós hangszer, nádnyelves és duplanádas nyelvsíp a kelet-anatóliai származású. A mey olyan fákból készül, mint a szilva, a sárgabarack, a kőris, a gyertyán és a dió. A hétfokozatú kavalhoz hasonlít, külön nádrésszel a hangja teljesen magára jellemző, és egy átviteli hangszerként hangcserét is nyújthat. A testének hosszúsága 26 és 40 centiméter között lehet. A cserélhető nádnyelv 10 vagy 14 centiméter között lehet.

A Zurna nádnyelves fafúvós népzenei hangszer. A neve a perzsa sûrna vagy az arab mizmar vagy pedig zamr szóból ered. A Fatih Sultan Mehmet, meghódító oszmán szultán és II. Bayezid szultán korában élt Lutfullah Halimi által készített Bahr-ül Garaib című perzsa-török rímszótár szerint a zurnát a 15. századig a serne néven ismerték Anatóliában. Az őskortól kezdve a Közel-Keleten, Indiában, Kínában, Mongóliában és Jávában, Bulgáriában, Szerbiában és Spanyolországban, valamint Észak-Afrikában használták. Az ázsiai mondák szerint a zurna felfedezője az iráni Cemşid. A motívumai a szanszkrit mesékre emlékeztetnek. Ahmet Say szerint, Egyiptomban a fáraók korában léteztek a nádnyelves fafúvós hangszerek. A zurna három részből áll. A nagyobb rész neve a lüle, a nádból készült kisebb rész neve a sipsi vagy a zıpçık. A nád és a nagyobb rész közötti test neve a dil. A dil nagy része a hétlyukas lülében található. A nádból készült részén található a karika alakú ağızlık. A Kalak a hangszer kúp alakú végét jelenti. A kicsitől a nagyig cura zurna vagy zil zurna, orta kaba zurna és kaba zurna néven ismert. Tömör szilva-, sárgabarack-, puszpáng-, kőris- és körtefákból készül, esztergával faragva. A magassága 30 és 60 centiméter között. Míg a nyugati régióban mély a hangja, a keleti régióban magas.

Tulum vagy tulum zurna testét kecskebőrből készítik, amely teljesen el van pucolva és a kar helyett öt lyukkal ellátott kettős náddal rendelkezik. Ahmet Say szerint a világ szinte minden régiójában játszottak rajta az ókortól kezdve. Hazánkban két fajtája van, a fekete-tengeri, és a trákiai tulum. Trákiában gaydának hívják. A bőr egyik lábát egy ötfokozatú, lukk nevű facsőhöz rögzítik. Ez a cső levegőbefúvást szolgál, és már hangszerész szólaltatja meg a tulumot.