A török-amerikai kapcsolatok zsákutcái

Négy fontos zsákutca van az elkövetkező időszakban a török-amerikai kapcsolatokban. Ezek megoldása nélkül nem lehet elhárítani a Törökország és Egyesült Államok közötti válságot.

E zsákutcák élén az Sz-400-asok ügye áll. Az Sz-400-asok ügye az egyik legjobb példa a török-amerikai kapcsolatok leírására. Két, stratégiai kapcsolatban lévő állam között nem merülhetne fel ilyen probléma. Ebben az értelemben sem Törökország Patriot rendszerek vásárlása iránti igénye nem maradt volna viszonzatlan, sem az nem fordulhatott volna elő, hogy a NATO-tag Törökország a legnagyobb biztonsági és védelmi versenytársától vásárol ilyet. Akkor az első feltételezésünknek annak kell lennie, hogy a török-amerikai kapcsolatok nem jellemezhetők „stratégiai partnerségként”. A fennálló dilemma megoldására vagy az egyik félnek meg kell változtatnia pozícióját, vagy olyan formulát kell kidolgozni, amely kölcsönösen nem károsítja pozíciójukat.

Ezen a ponton Hulusi Akar védelmi miniszter krétai modellje juthat eszünkbe megoldásként. De úgy tűnik, nem sikerült megérteni, hogy pontosan hogyan fog működni ez a modell. Amikor Törökország azt nyilatkozta az Sz-400-asok második csomagjának megvásárlásáról, hogy „folynak a tárgyalások”, a krétai modell rendkívül nehéznek tűnik. Az, hogy az USA az SZ-400-asok tekintetében próbálja a megoldást egyetlen választási lehetőségre korlátozni, segíti-e a megoldást? Erre a kérdésre sem lehet igennel válaszolni. Egyértelmű, hogy Ankara nem tekinti alku tárgyának az SZ-400-asok eltávolítását Törökországból. Ebben a helyzetben az Sz-400-asok mindkét fél számára olyan fennakadást jelentenek, melyen mindenképpen át kell lépni a kapcsolatok helyrehozása érdekében.

Az YPG terrorszervezet ügyének bizonytalansága újabb dilemmát jelent a török-amerikai kapcsolatokban. Az YPG utóbbi időkben Észak-Szíriában fokozódó támadásai, a Biden-kormány és au amerikai szervezetek YPG-vel kapcsolatos hozzáállását is figyelembe véve tovább mélyíthetik a török-amerikai kapcsolatokban az Sz-400-asok miatt kialakult ellentétet, és újabb katonai lépésre kényszeríthetik Törökországot. Ebben az értelemben a YPG problémája túlnőtt azon, hogy csupán taktikai lépésként az USA és Törökország közötti szakadást okozzon Szíriában, hanem a kétoldalú kapcsolatok minden területét befolyásoló dilemmává vált. Az Sz-400-asok problémájához hasonlóan az egyik félnek fel kell adnia álláspontját. Vagy Washington mond le arról, hogy az YPG-t erősítve, Szíria területi egységét megbontva autonóm kormányt hozzon létre, és közeledik Ankara álláspontjához, vagy Törökország változtat az YPG-vel kapcsolatos pozícióján, és megszavazza az USA politikáját. Mivel a fennálló körülmények között mindkét kormány a saját pozícióját védi, a közeljövőben nem tűnik lehetségesnek az YPG-probléma megoldása sem.

Az Sz-400-asok s a YPG ügye mellett a Kelet-Földközi-tenger témája, még ha nem is mélyült el ennyire, de olyan pontra jutott, hogy képes megváltoztatni a török-amerikai kapcsolatokat.

Míg a Kelet-Földközi-tenger ügye Törökország szempontjából a „Kék Haza” jövőképe Törökország katonai, politikai és gazdasági pozícióját alakító tényező, az USA számára ez a pozíció geopolitikai téma egy olyan régióbal, ahol éppen „feltörekvőben van”. Ezen a ponton az USA Görögország katonai erejének konszolidációjára irányuló törekvései a Kelet-Földközi-tengeren és Törökország cselekvési területének korlátozására irányuló politikája egy újabb zsákutcát okoznak a kétoldalú kapcsolatok terén. Ennek megoldásához azt várják, hogy Törökország korlátozza geopolitikai tevékenységét a Kelet-Földközi-tengeren, és minimalizálja katonai aktivitását, de nem tűnik lehetségesnek, hogy Ankara a Kék Haza köré összpontosított elsődleges érdekeit alku tárgyává tegye, és megegyezésre jussanak. Ezért a Kelet-Földközi-tenger köré összpontosuló események újabb feszültségforrást jelenthetnek a kétoldalú kapcsolatokban.

A korábban említett problémás területek mellett kihívást jelent még a FETÖ terrorszervezet ügye, az alkalmazott embargó és a közelgő tárgyalások, melyek újabb totális kihívásokat jelentenek a kétoldalú kapcsolatok szempontjából. A mindezek motorját jelentő, Kongresszussal kapcsolatos zsákutcáról sem mondható el, hogy rövid távon megoldódna. A legutóbb 54 szenátor által írt levél sokkal agresszívabb szólamokat és nyelvezetet tartalmaz, mint az a török-amerikai kapcsolatok rendezéséhez reménykeltő lenne, és figyelembe véve, hogy Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnököt is célba vette, a Kongresszus okozta probléma is beárnyékolja a kétoldalú kapcsolatokat. A Biden-kormány „az intézményekkel együtt alakítjuk a külpolitikát” hozzáállása, s ennek hatásaként a Kongresszus nagyobb befolyása a külpolitikára vagy az, hogy Blinken külügyminiszter a Kongresszus maga mellé állítása érdekében a Törökországéhoz hasonló ügyekben a várttól eltérő pozíciót foglal el, szintén lehetségesnek tűnik.

Ahelyett, hogy Törökország ügyében a Kongresszus a külpolitikai racionalitások álláspontjáról nézne, az amerikai külpolitika felépítésének ökoszisztémáiból néz, ami szintén megnehezíti Törökország ügyét, és a Kongresszus árnyékát vetíti a török-amerikai kapcsolatok szinte minden dimenziójára.